Teológia és pszichológia – a szenvedő ember szolgálatában I.

„Egymás terhét hordozzátok…!”

Bár valójában nehezen lehet a lelkigondozás kifejezést egzakt módon definiálni, mégis önálló (egyházi) munkaterület, közismert kifejezés és terminus technicus. A lelkigondozás nem pszichoterápia, még ha a pasztorálpszichológia korai, meghatározó képviselőinek volt is olyan törekvése, amely a pasztorálpszichológiai lelkigondozást az egyházi szolgálatok olyan önálló területeként kezeli, amelyet csak pszichoterápiában megfelelően képzett szakember láthat el (Joachim Scharfenberg).

A lelkigondozásnak alapvetően nem reparatív, hanem szupportív funkciója van. Az a feladata, hogy a bajban lévőnek egzisztenciális támogatást nyújtson ahhoz, hogy megtalálhassa saját megoldási, megküzdési mechanizmusait, erőforrásait, vagy megtanuljon a problémájával illetve annak ellenére élhető életet élni. Teszi ezt más segítő hivatásoktól eltérően nemcsak antropológiai, hanem teológiai dimenziókat is érintve, azaz az emberre az Isten-ember relációban tekintünk. De a világi, humán tudományok (pl. pszichológia, pszichoterápia, stb.) eredményeit használva, teológiájának megfelelően integrálva, ugyanis a lelkigondozásnak és a teológiának önmagában nincs elegendő eszköze az ember működésének vizsgálatához. És viszont: a teológia, lelkigondozás is fontos és máshonnan nem pótolható meglátásokkal, ismeretekkel gazdagíthatja az említett tudományterületek képviselőit.

Ebből az egymásrautaltság felismeréséből született meg a múlt század elején Amerikában (1920-as évek, Boisen) az a teológus-orvos team kooperáció, ami a pasztorálpszichológiának, mint a gyakorlati teológia egyik diszciplínájának kialakulásához és önállósodásához vezetett. Bár a protestáns egyházakban nyert teret először, de a katolikus egyházban is meghonosodott.

A lelkigondozót többnyire bajban lévő, segítségre szoruló, szenvedő emberek keresik fel, bár ez már az intervenció fázisa, pedig a prevencióban is fontos szerepe lenne. A szakképzett lelkigondozónak mindenek előtt tisztában kell lennie kompetenciáival, határaival, a feladatkörével.

„Újuljatok meg gondolkodástok szellemében…”

De mi lenne, ha paradox módon úgy próbálnánk a problémáktól és azok terhétől megszabadulni, vagy azokat kezelhetővé tenni, ha látszólag egyáltalán nem akarnánk megszabadulni tőlük? Mi lenne, ha egyszerűen meghagynánk a létjogosultságát mindannak, ami van: körülöttünk, bennünk? … s egyszerű jelenlévő megfigyelőként csak szemlélnénk mind a külvilágban, mind a bensőnkben zajló történéseket? Megfigyelnénk címkézés, minősítés, kategorizálás nélkül. Ezáltal a megfigyelő tudatosság által egyrészt máris távolságot nyertünk a problémáktól, ami már önmagában terápiás hatású lehet, megszünteti ugyanis a problémával való gyakori azonosulást – hiszen a megfigyelő én és a megfigyelt objektum szükségszerűen két külön entitás. Másrészt eltűnnek az elme kondicionáltsága által az adott szituációra/eseményre illesztett minősítő jelzők (amely által tk. problémává válik az az esemény), mindezzel a probléma ránk gyakorolt hatása csökken.

Tudvalevő ugyanis, hogy nem közvetlenül a valóssággal állunk kapcsolatban, hanem azzal a mentális képpel, konstruktummal, amelyet a valóságról alkot az elménk. Az pedig, ahogyan és amilyennek képesek vagyunk érzékelni a valóságot, nagymértékben meghatározza érzelmi állapotunkat, hangulatunkat, reakcióinkat, végső soron egész életvitelünket. Hogy egy hétköznapi példával éljek: mindannyian megtapasztaltuk már, hogy ugyanaz a borús, esős nap egyik emberben szomorúságot, levertséget, idéz elő, míg egy másik ember számára átlagos, vagy kifejezetten jó napnak bizonyul. Az egyik ember tudatában ugyanis a borongós nap képéhez a depresszív hangulat társul, a másikéban esetleg ennek ellenkezője. Mindez pedig nagyrészt attól függ, hogy a szocializáció különféle színterein mit tanultunk meg, azaz mire kondicionáltuk a tudatunkat a borús, esős nappal kapcsolatban.

Egyszerűbben fogalmazva: nem egy esemény, történés gyakorol ránk hatást, hanem az arra adott reakcióink, amelyek attól függenek, hogyan vagyunk képesek érzékelni a valóságot. Ráadásul azáltal, hogy nem próbálunk valamit mindenáron megszüntetni (nem „harcolunk ellene”), nem is szentelünk neki energiát a figyelmünkkel. Lelki vonatkozásokban is érvényes ugyanis a fizikából jól ismert törvény: amekkora erőhatást fejtek ki valamire, az ugyanakkora erővel hat vissza rám. Ha megszűnt vagy enyhült a tudatnak a problémára való fixálódása, nagyobb valószínűséggel leszünk képesek észrevenni az életben egyébként a probléma fennállása idejében is meglévő egyéb értéket, szépséget, jóságot, belső erőforrásainkat, amelyekből töltekezhetünk, ha nem utasítjuk el, pl. a tudomásul nem vételük révén.

(Folytatjuk!)

Ajánlott irodalom:
Hézser Gábor: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve, Kálvin Kiadó 2002.
Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat – Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába, Jezsuita Könyvek 2019.
Joseph O’Connor: NLP kézikönyv – Gyakorlati útmutató kívánt eredményeink eléréséhez, Bioenergetic kiadó 2002.
Szondi Máté: Megélni a pillanatot. Mindfulness, a tudatos jelenlét pszichológiája, KulcsLyuk Kiadó 2012.

Dr. Krasznay Mónika

nyitóképünk forrása: https://images.bonnier.cloud