Patologikus vallásosság? II.

A destruktív vallásosság és hitrendszer egyik fő oka és egyben indikátorai a torz istenképek. Hangsúlyozzuk a ’torz’, ’helytelen’ jelzőket, mert egyébként minden ember szükségszerűen mentális képeket alkot Istenről (bár a „ne csinálj magadnak faragott képet” csak átvitt értelemben, de így is megfontolandó lenne, s nem véletlenül egyik fő törekvése a misztikus, szemlélődő életet élők imagyakorlataiban a /mindenféle/ képek, képzetek kerülése). Az istenképeink életünk során változnak, jobb esetben fejlődnek az egészen konkrét és antropomorf színezettől az egyre elvontabb, megfoghatatlanabb képzetek irányában, azonban soha nem azonosak Istennel, ennél fogva csak többé-kevésbé „hasonlítanak” rá. Nem nehéz belátni, hogy akinek pl. egy túlzottan szigorú, büntető istenképe van, az maga is folyton szorongásban, félelemben, túlzott bűntudatban él, és az „istenfélelem” számára nem a „tremendum et fascinosum”, hanem a rettegés szinonimája. A mindig szerető, velem pajkosan összekacsintó istenkép egyoldalúsága bár nem kelt szorongást, és neurotizáló faktora kisebb, azonban könnyen verifikál mindenféle önös vágyakat, önző törekvéseket, önmagunk és mások kárára egyaránt. De egyoldalúság az is, ha Istenhez csak a férfi princípiumot társítjuk, bár az ő képe és hasonlatosság a férfi és nő. Ha pedig a képmás e két nem képviselője, akkor a képben is megvan a két nem. Mindenesetre istenképeink folytonos korrekcióra szorulnak (bővebben: Frielingsdorf 2019; Hézser, Krasznay).

Az érett (intrinzikus) és éretlen (extrinzikus) vallásosság (Allport) és vallásos személyiség ugyan nem a patológia területe, hanem a fejlődéssel járó jelenség, de ha valakitől a biológiai érettsége, életkora alapján elvárható volna a személyiségfejlődés és a vallásosság éretté válása, és még mindig egy korábbi szinten reked meg, az már nem tekinthető a normalitás részének. Míg gyermekkorban, kora serdülőkorig a külsőleg motivált vallásosság (és erkölcsiség) a természetes fejlődési szint része, addig ugyanez felnőttkorban és idősebb szakaszokban már megrekedésnek számít. Egyik szembetűnő jele lehet az éretlen vallásosságból az érett forma felé változásnak a kamaszkori, esetleg fiatal felnőttkori lázadás szakasza, amely során a korábban mások által megtanított vallásosság és hittartalmak ellen lázad. Ha ezt a lázadást képesek vagyunk így is szemlélni, és szakszerűen teret engedve, konstruktív mederbe terelni, akkor a korábban csak külső motivációból táplálkozó vallásosság képes belsővé válni. Megjegyzés: a vallásgyakorlat egyik elemében, az imádkozásban is megfigyelhető egy fejlődési forma, amely az egyszerűsödés irányába mutat. Ezt a változást az imádkozó gyakran félelemmel éli meg, krízisnek, hitbeli megrekedésnek aposztrofálja, pedig könnyen lehet, hogy a pszichés-mentális aktivitások csökkenésének természetes igénye jelentkezik nála, és a szóbeli imáktól a meditatívabb, szemlélődő imaformák vágya lép fel.

A (nemcsak vallásos) rítusok, a ritualizálás lélektani szempontból is fontos részei az ember életének, vallástörténetileg megfigyelhet a kezdetektől fogva. Szinte dramatikus eszközökkel s formában segítik megjeleníteni és kifejezni a láthatatlan, megfoghatatlan világgal való kapcsolatot, a belső lelki történéseket, amelyeket nem tudunk (megfelelően) verbalizálni. Ez vonatkozik az egyes vallási rítusokra, és a rituálék alapján strukturált időre egyaránt, lásd pl.: liturgikus nap, év. Minél gazdagabb rituálékban egy vallási rendszer, annál fontosabb eszköz lehet a pszichés, mentális egészség szempontjából is. Azonban csak akkor, ha a rítusok nem a kényszereket, kényszeres cselekvéseket fejlesztik ki, és erősítik meg a meglévőket, ha nem korlátok, hanem mankók, és teológiailag: ha ezeket valóban eszközökként kezelve, nem tévesztjük össze a céllal, amelyhez segíteni hivatottak.

A vallásosságnak a betegséghez, szenvedéshez illetve ezek leküzdéséhez vagy elviseléséhez nyújtott szerepe is idekívánkozik. Coping-nak, megküzdési stratégiának nevezzük azt a pszichés képesség-együttest, és méginkább cselekvéssort, amellyel az élet árnyoladaival szemben fel tudjuk venni a küzdelmet. Az egészségesnek nevezhető vallásosság igen fontos coping eszköz, és jelentős mértékben hozzájárul a lelki ellenállóképesség (reziliencia) edzéséhez. Míg a patologikus vallásosságnak az a formája, amely kiskorúságban tartja a személyiséget, egyoldalúan és negatív értelemben kiszolgáltatottá teszi őt, saját energiái, belső erőforrásai mozgósításában gátolja. Bár ez esetben inkább diszfunkcionális vallásosformákról beszélhetünk.

(Folytatjuk!)

Felhasznált irodalom:
Hézser, Krasznay: Istenképek néhány pszichológiai irányzat aspektusából, jegyzet. Karl Frielingsdorf: Istenképeink – ahogy beteggé tesznek – és ahogy gyógyítanak, Szent István Társulat, 2019.

Dr. Krasznay Mónika

nyitóképünk forrása: https://www.newsweek.com/