Patologikus vallásosság? III.

Az egészséges vallásosság pszichodinamikájára, motivációs struktúrájára, a teljesség igénye nélkül, a következők jellemzők: internalizált (belsővé, sajáttá vált) vallási, hitbeli és erkölcsi elvek; hála képessége és pozitív önértékelés, életszemlélet; Isten akaratának és a saját akaratnak olyan harmonikus összehangolása, mely sem regresszív kiskorúságban nem tart, sem nem táptalaja az Isten nélküli önös törekvéseknek; a mágikus-omnipotens fantáziálásokat korlátozza a teremtményi mivolt determináltságának megfelelően. Nem jellemzi a másokat uralni vágyó, egyoldalú dominancia-törekvés, grandiozitás, de képes vezetni és tanítani; képes a másként gondolkodóval és hívővel párbeszédet folytatni, amelynek során hajlandó a saját meggyőződését revideálni és ha kell, korrigálni. (Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a saját meggyőződések merev, elzárkózó azaz „mindenáron való” védelme csak látszólag jele a stabilitásnak, de a mélyén gyakran éppen az ellenkezője figyelhető meg, hiszen azt kell görcsösen védeni, ami instabil, és akkor zárkózunk el a „mástól”, ha nem áll biztos, szilárd alapokon a saját meggyőződés, esetleg identitás.) Az élet határeseményei, különösen a szenvedést keltő és krízishelyzetek kezelésében érett hite, vallásossága segíti oly módon, hogy a saját, belső erőforrások mobilizálása által képessé teszi a megváltoztathatatlant integrálni életébe, személyiségébe, vagy megváltoztatja, amit meg lehet. A paradicsomi állapot megszűnése után a szenvedés az emberi élet elválaszthatatlan része, mely kisebb-nagyobb mértékben minden ember életét elkíséri, és amely ellen küzdeni szabad és kell, de a megváltoztathatatlan felismerése és elfogadása, integrálása az életünkbe, éppen ennyire fontos, és az érett személyiség jellemzője. Jellemzője még az egészséges vallásosságnak az, hogy hitképzetei megfelelnek vallása hivatalos tanainak. Kissé távolabbról, de idekapcsolódik az a kérdés is, amely még nem feltétlenül a patologikus vallásosság jele, de elmélyülhet ebbe az irányba is: amikor az imádság és egyéb rituálé mágikus, babonás elhajlásának mértékét már nem lehet egyszerűen a vallásosság elleni erkölcsi vétségként, bűnként értelmezni.

Mindebből adódóan a patologikus vagy legalábbis destruktív vallásosság pszichodinamikáját a fentiekkel ellenkező irányultságok határozzák meg. A vallási téveszmék és őrület megnyilvánulásaira e helyen nem kívánunk kitérni, de alapvető jellemzői közé tartozik, hogy vallási, hitbeli tartalmai saját vallása/felekezet hittanainak nem felelnek meg, hogy az élete eseményeit valamilyen torz, inadekvát vallási magyarázattal értelmezik (explanatio, distortio), ezzel a környezetet és önmagukat is összezavarják (confuiso), (Hézser, Krasznay).

Az elsődleges szocializációs közeg, a család mellett/után, a vallásos nevelésben részt vevő egyházi szolgálattevők, hittanárok, lelkigondozók, stb. szerepe és feladata nagy jelentőségű e téren is, hozzátéve azt, ami a segítő szakmákban egyik alapszabály: elsődleges munkaeszköz a saját személyiség (tehát ennek „gondozása” az egyik fő törekvése kell, hogy legyen), és ahogy a segítés szubjektív határainak felismerése és a megfelelő szakemberhez irányítás nemcsak a „segítőszindrómától” és abból eredő kiégéstől óv meg, de adott esetben egybecseng a hippokratészi eskü közismert tételével: „Nil nocere!” – Ne árts!

Ebben egy iránymutató szentírási példa lehet az irgalmas szamaritánus példázata, amelyben a segítő szamaritánus megtette, ami tőle tellett, és tudta a „feladatot delegálni”, amikor eljutott lehetőségei, kompetenciái határáig.

Felhasznált irodalom:
Hézser, Krasznay: Istenképek néhány pszichológiai irányzat aspektusából, jegyzet.

Dr. Krasznay Mónika

nyitóképünk forrása: https://www.newsweek.com/