Önmegvalósítás, kiteljesedés

Megközelítési dimenziók

            „Valósítsd meg önmagad!”- számtalan programot, előadást szentelnek e témának, és nem véletlenül nagy érdeklődés övezi.

            Köznapi értelemben az önmegvalósítás kapcsán többnyire az adott társadalom és kultúra számára sikernek és karriernek definiáltak elérésére asszociálunk, vágyainknak, motivációinknak a teljes megélése, önmagunkra vonatkozó elképzeléseinknek megvalósítása által, hogy azzá váljunk, akikké lennünk kell. Ha ezt vallási, hitbeli kontextus nélkül értelmezzük, akkor többnyire hangzatos, éppen divatos humanista ideáloknak, emberképeknek megfelelően képzeljük el azt, hogy kivé is kellene válnia az egyénnek. Ha pedig a teológiai-vertikális dimenzióból vizsgáljuk, akkor a valakivé válást Istennel való kapcsolatunkban, a teremtett emberképe alapján próbáljuk meghatározni, méginkább felismerni. Az előző antropo-, a második teocentrikus megközelítés. A kétféle ideológia által meghatározott és befolyásolt önmegvalósítási törekvés nem kell, hogy ellentétei legyenek egymásnak, de a hit felől közelítve a teremtettségi mivoltban gyökerező önkép teljesebb, és biztosabb irányt mutat ahhoz, hogy törekvéseink végén kivé is kellene válnunk. Abban az értelemben teljesebb, hogy az Alkotó tervéhez igazodik. A hívő ember törekvéseinek mindesetre ez kell, hogy irányt szabjon, és meghatározza azt.

            Minthogy pedig Isten mindannyiunkat a képességek, adottságok egyéni kombinációjával alkotott, az önmegvalósítási törekvéseinket is az vezérelje, amit egyébként e szó is kifejez, hogy önmagunkat bontakoztassuk ki, és ne valaki más akarjunk lenni! Ez azonban nem zárja ki azt, hogy legyenek példaképeink. Az önmagunknak másokhoz való destruktív méregetése nem egyenlő a példaképül választott életek vonzásában rejlő hajtóerővel.

            Önismeret és önmegvalósítás

            Ki az az „önmagam”, akivé válnom kellene, és az, akit meg kell(ene) haladnom? Egyáltalán mikor, milyen feltételek megléte esetén merül fel az önmegvalósítás igénye? Az önismeret és az önmegvalósítás szorosan összetartozik, és figyelembe kell venni az ember bio-pszicho-szocio-spirituális egységét.

            „(Én) megvalósítom /meghaladom önmagam” – szoktuk mondani, de kevésszer gondolunk bele, hogy ki az „én”, aki megvalósítja az „önmagamat” – fogalmazhatjuk kissé magyartalanul, mégis mély értelemmel bíróan. Az egyik, ami azonnal feltűnhet, hogy a kettő nem ugyanaz, hiszen az önmagával azonos nem képes önmagát figyelni, pl. a szem nem láthatja magát. A (nemcsak) keresztény misztikusok szoktak említést tenni egy bizonyos valódi és egy hamis énről. A keleti kereszténység értelmezésében a valódi én az a mély önvaló, amely még sértetlenül őrzi és tükrözi istenképűségünket, amely sem az áteredő, sem a személyes bűnök által nem tűnt el, nem szenvedett csorbát. Ilyen értelemben egyetértünk Carl Rogers és a humanista pszichológusok axiómájával: az ember eredendően jó. A hamis én pedig az, ami elfedi ezt a valódi, belső ént, amelyet már a bűnt rétegei alakítottak ki, és határoznak meg kisebb vagy nagyobb mértékben.

            A komplex analitikus pszichológia egyik első úttörője, Jung személyiség szerkezet elméletében beszél a tudatos énről, az ego-ról (és az azt fedő szerepszemélyiségről, persona) és a mély önvalóról, a Selbst-ről. Jung szerint az érett, kiteljesedett személyiséggé válás, az individuáció útja a Selbst„megtalálása” felé vezet. Ezen az úton a tudattalan tartalmak egy részének tudatba integrálása, tudatosulása kulcsfontosságú. Ilyen az, ahogyan a tudattalanban rejtőző árnyékszemélyiségünket megismerjük, és elfogadjuk. Árnyékszemélyiségen azon tulajdonságaink összességét érti, amelyek éppen azért kerültek a tudattalanba, mert nem akarunk, nem vagyunk képesek tudomást venni róluk, és ahogyan a neve is utal rá: személyiségünk sötét vonásait rejti. Ennek az árnyékszemélyiségnek minden vonását ugyan nem tudjuk megismerni, de amelyek szembe jönnek velünk az életünk során, azokat nem visszaparancsolni kell (pl. elfojtás által) a mélybe, hanem megbékülni vele. Árnyékszemélyiségünk megismerésének egyik közismert módja az, ha figyeljük, hogy a környezetünkben lévő emberek mely tulajdonságai irritálnak, bosszantanak bennünket különösen, melyekre vagyunk érzékenyek. Ennek egyik speciális megnyilvánulási formája az, ha megfigyeljük, erkölcsi (rossz) ítéleteinknek mik a „vezető témái”.  Lehetséges az, hogy ezek a bennünket különösen bosszantó emberi tulajdonságok, erkölcsitémák valójában önmagunk mélyén, bennünk is megtalálhatók, illetve közelebbről érintenek, mint amiről tudomásunk van, és az irritáció oka az, hogy akaratunk ellenére szemtelenül szembe jönnek velünk (pl. így, a külvilágból), ez pedig keresztülhúzzaelfojtási törekvéseinket. Azonban mindaddig, amíg ezekről nem akarunk tudomást szerezni (ítélkezéssel elutasítjuk másokban és ezáltal önmagunkban is), mély, valódi(bb) önismeretre sem teszünk szert. Ha a teológia felől közelítjük meg a folyamatot: a bűn lepte hamis énünk rétegein át kell tudnunk hatolni, azaz: szembe kell tudni nézni, el kell tudni fogadni, hogy ezek is a személyiségünkhöz tartoznak, ahhoz, hogy a mélyben lévő valódi énünket, a tiszta énünket megtaláljuk, ami – istenképűségünk révén- egyben az Istennel való találkozás helye is.Az elfogadás tudatosítást jelent, és nem beleegyezést vagy helyeslést.

            Az önismeret ésaz istenismeret, valamint Isten, a felebarát és önmagunk elfogadása, szeretete pedig szoros kapcsolatban áll egymással.

            Az önmegvalósítás egy másik megközelítése a humanista pszichológia úttörőjéhez, Abraham Maslow nevéhez kötődik, aki az emberi szükségletek hierarchiájának, és azok kielégítésének sorrendje vonatkozásában közelíti meg az önmegvalósítás kérdését. Ismert piramis ábrájában szemlélteti e hierarchikus struktúrát. A piramis alján helyezkednek el a legalapvetőbb, legelemibb szükségletek, elsőként a fizikai szükségletek (étkezés, ruházat, fedél a fej fölött, stb.), aztán fölfelé haladva következnek a szociális, a lelki szükségletek, és a piramis csúcsán az önmegvalósítás áll. Ez a hierarchikus struktúra azt fejezi ki, hogy a szükségleteknek rangsora van: amíg az alapvetőek nincsenek kielégítve, addig nem lépnek fel a kiteljesedés irányába mutatók. Amíg valaki éhes, addig nem feltétlenül a baráti kapcsolatok kialakítása érdekli, és nem az önmegvalósítás foglalkoztatja, vagy nem motiválják spirituális dimenzióba tartozó vágyak. Tehát ha valaki éppen éhes, vagy ruhátlan, nincs hajléka, akkor ne az imádkozás fontosságáról és Isten szeretetéről kezdjünk el beszélni, hanem előbb enni adjunk neki.

            Az önmagunk meghaladásának útja pedig azt jelenti, hogy az ember valami önmagán, saját szükségletei kielégítésén túlmutatóra irányul, ez érinti a spiritualitás dimenzióját. A transzperszonális pszichológia behatóbban is foglalkozik e témával.

            Öntranszcendencia

            Megfigyelhetjük azonban azt is, hogy azok az emberek, akik a spirituális dimenzió magasságaiba – vagy éppen mélységeibe- emelkedtek – vagy ereszkedtek-, kivétel nélkül éppen a lemondás aszketikus útján teljesítették ki önmagukat, sőt, önmagukról teljesen lemondva valósították meg igazi önmagukat. Az embernek az önmagán túlmutató, nagyobb jóért önként vállalt lemondása, az aszketikus élet a Maslow-féle szükséglet-piramisnak nem mond ellent: ezek a törekvések nem a szükségletek tényének és hierarchiájának tagadása, hanem azok kielégítése fölötti (viszonylagos) kontrollgyakorlás, illetve a bűnös természet kívánságainak való meghalás.(Továbbá a lemondás nem mindig a fizikai, hanem a lelki értelemben vett lemondást jelenti, afüggőségeinktől való szabadságot.) Ez az út egyaránt kirajzolódik a keresztény és nem keresztény lelkiségben is.

            A kereszténység, a Krisztust követők számára Jézus ezt így fejezi ki: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.”(Jn 12, 24), illetve „24Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: »Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. 25Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja«.”(Lk 9, 23-24). Jézus valami életidegen, önsanyargató beállítottságra akarja tanítani az őt követőket, amelyben semmi helye az örömnek, szórakozásnak és élvezeteknek? Ellenkezőleg. De a valódi boldogságot és örömet nem az Isten nélküli világ, nem a test (vagy érzéki test, „σῶμαψυχικόν” amely a testet és az emberi lelket is magában foglalja) kívánságai biztosítják, hanem az, ha Istenhez fordulunk (és lesz az ember lelki/szellemi test – „σῶμαπνευματικόν”, vö.: 1Kor 15, 44).Ahogy a keleti keresztény teológia fogalmazza: a bűn által szétszóródott, a teremtmények felé irányuló energiákat összegyűjteni kell, és a Teremtő felé irányítani, ahhoz, hogy az eredeti boldogságba visszataláljunk. Ez a bűntől sebzett természetnek eleinte keserves küzdelmébe kerülhet, csakúgy, mintha egy függőségben szenvedő embert elvonókúrán kezelnek.

            Pál apostolígy ír: „5Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. 6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 5-8). Ez a lemondás, a birtoklási vágyon való uralkodás, a függőségektől való szabadulás (testi-lelki-szellemi szinten egyaránt), az önkiüresítés (kenószisz) útja, hogy valami nagyobb jónak adjon helyet.

            Az óember levetése a (személyes és áteredő) bűn által megsebzett természetünktől való megszabadulást jelzi, hiszen Krisztusban új teremtések lettünk. „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal2, 20a).

            Ezt fejezi a keresztségünk is: a vízbe merítkezve meghalunk régi önmagunknak, a bűnöknek, a világnak (páli értelemben ez a rosszat, az Istentől elkülönültet jelenti, és nem egyenlő mindenestől vagy szó szerint az evilággal), hogy a víz által szimbolikusan is megtisztulva, Istennek szenteljük magunkat, Isten felé forduló életet folytassunk. A víz az élet (új élet), és a tisztaság szimbóluma. Minden nagyobb vallási közösségbe való beavatás rítusai között megtalálható a vízbe való bemerítkezés.

            Ez az öntranszcendencia krisztusi útja.

            Epilógus

            Ha tudatosan figyelemmel követjük az életünk eseményeit, a körülményeinket, azt, ahogyan alakul az életünk, amilyen lehetőségeket és akadályokat tapasztalunk egy-egy irányban, és ha mindezt Isten akarataként, terveként tudjuk értelmezni és elfogadni, valamint ha rendszeresen időt tudunk szánni arra, hogy önmagunkban elcsendesedve, befelé is figyeljünk, – akkor fel tudjuk ismerni az Ő szándékát, tervét az életünkre és identitásunkra vonatkozóan, végső soron arra nézve, hogy kivé is kell(ene) válnunk.

            S hogy ki is az, aki a „végső soron” áll majd? „4Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” (2Pt 1, 4). Később a korai egyházatyák, de a középkoriak is igen merésznek tűnő kijelentéseikkel azt állítják, hogy az Isten Fia azért lett ember, hogy mi istenekké váljunk (lásd: Lyoni Szt. Iréneusz, Szt. Atanáz, Aquinói Szt. Tamás), hogy részesüljünk az isteni természetben, hiszen Krisztus egyesítette magában a két természetet, az istenit és az emberit (vö.: A Katolikus Egyház Katekizmusa, 460).

Irodalom:

Carvel, Charles S.,Scheier, Michael F.: Személyiségpszichológia, Osiris 2006.

HierotheosVlachos: A lélek betegsége, a lélek gondozása a keleti keresztény (ortodox) hagyományban, zöld-SStudio 2002.

HierotheosVlachos: OrthodoxPsychotherapy: The Science of theFathers, Birth of theTheotokosMonastery 1994, (translated.:Esther Williams).

Jálics Ferenc: Szemlélődő lelkigyakorlat – Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába, Jezsuita Könyvek 2019.

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Szent István Társulat, (mobil applikációs 1.3.1 verzió, Forintos Bence)

Szentírási helyek: Szent István Társulati Biblia, https://szentiras.hu/SZIT, (2020. 07. 26.)

Jegyzet:

σῶμαψυχικόν (szómapszükhikon);σῶμαπνευματικόν (szóma pneumatikon): 1Kor 15, 44, inhttps://ujszov.hu/text?corpus=2&book=207&chapter=15&verse=24#!20701504400020, (2020. 07. 25.)

Dr. Krasznay Mónika

Nyitóképünk forrása: https://karrierologia.com/